Mese a hegymászóról

                                                                            

                                                               

                         Walter István:   Mese a hegymászóról

Egy merész hegymászó a fejébe vette
egyedül mászik a legmagasabb hegyre.
Évekig gyakorolt erre a nagy útra
és csak ezek után indult a hegycsúcsra.

S mert a dicsőséget magának akarta
útját a barátok előtt is titkolta.
Óvatosan mászott, mindenre figyelve,
telt az idő gyorsan és eljött az este.

De még nem vert sátrat, folytatta az útját
míg a Napot s Holdat felhők nem takarták.

Éppen, hogy fel nem ért a hegynek fokára,
már csak pár lépés volt.  Megcsúszott a lába.

Roppant gyorsasággal zuhant le a mélybe,
szörnyű gondolatok tódultak fejébe.
Szeme előtt sorban minden lejátszódott,
ami életében jó és rossz adódott.

Érezte, hogy már a halálhoz közel van,

 - Istenem, segíts meg! – ezt suttogta halkan.

A kötél megfeszült, sziklához csapódott,

Teste a kötélen levegőben lógott.

Az égből váratlan egy mély hang érkezett:

 - Itt vagyok melletted, mit akarsz, mit tegyek?

 - Én csak azt akarom, Istenem, hogy ments meg!

 - Talán hiszel benne, hogy én megmenthetlek?

 - Persze, én azt hiszem, mondd hát, hogy mit tegyek?

 - Csak annyit tegyél, hogy vágd el a kötelet!

Csak a sóhajtása törte meg a csendet,
nem hitte el azt, hogy csak így menekülhet.

Inkább maradt tovább a kötelet fogva,
minden erejével abba kapaszkodva.

Mentőcsapat talált másnap a halottra,
a kötélen lógott teljesen megfagyva.

Hogy mi történt vele senki nem értette,
hisz nem volt a földtől csak három méterre!