Rózsalevél...

                                                                            
                                         Walter István :  Rózsalevél…

Hallottam egy dalt, mely szíven ütött,

Egy régi emlék belém költözött.

Utoljára ezt sok-sok éve már

Énekelgette az Édesanyám.

A refrén most szívemig ér:

„Rózsalevél, felkap a szél…”

Néhány éve már, eszembe jutott

Felkeresni, hisz régen láthatott.

Kértem jöjjön el egy vacsorára,

Felelnem kellett az aggodalmára:

Nincs semmi baj, csak bennem él:

„Rózsalevél, felkap a szél…”

Hálásan nézett jól esett neki,

Hogy a régi dalt fia énekli.

Csak nézett engem ragyogó szemmel,

Ahogy én néztem őt gyermek fejjel,

Csengő hangja, ha dalra kél:

„Rózsalevél, felkap a szél…”

Jött velem büszkén, karon ragadva

Szorított, ahogy igazi anya.

Bámulva nézett, mikor beszéltem.

Így hallgattam én énekét régen.

A szeme még szinte zenél:

„Rózsalevél, felkap a szél…”

Boldog voltam, hogy boldognak láttam

Hiszen mindig is csak erre vágytam.

Hálás is vagyok a sorsnak ezért,

Mert utoljára foghattam kezét.

Szívembe még nótája él:

„ Rózsalevél, felkap a szél,

    talán sosem látlak!”

 

Még él bennem

                                                                       

       Walter István:  Még él bennem

Életem fáján az írhatatlan hajtás

Gyarapítja lelki nedveimet,

A naponta átélt teremtés csodáját,

Ami megszépíti életemet.

Ifjúkori vágyak megszépült emléke

Jót tesz az öregkori derűnek,

Bár ott ül egy élet egész gyötrelme,

Ami miatt sosem teljesültek.

A várva várt nap -  ami soha nem jön el -

Még él bennem, ki sem törölhetem.

Egy csók, ami külön elemzést érdemel,

S eltéved az ismétlődéseken.

Szomorú lesz a ház és üresnek látszik,

Hogyha eltűnt belőle valaki.

És ha megtalálunk utána akármit,

Fájdalommal telnek meg napjaink.

Csak pillanatokról szól ez az élet,

Amiket aztán magammal viszek.

Néha bátran, máskor még bátrabban élek,

S ha lehet, csak szépre emlékezek.

Az emlék, akár évekig rejtőzködik,

De a hegeket viszem magammal.

A felejtést soha nem fogom keresni,

Ragaszkodom az emlékeimhez.

A múltban nem csak az árnyékra kell lelni,

Felhasználom jövő terveimhez.

Furcsa párbaj

                                                                          

                                        Walter István: Furcsa párbaj

Francia király volt jó ötödik Károly.

Az eset itt történt. – Vagy esetleg máshol?

Az egyik főurat rútul meggyilkolták.

Ravasz volt a gyilkos, mert meg nem találták.

A királyi udvar felbolydult miatta
minden felügyelő a gyilkost kutatta..

Hiába kutattak, nyomokat sem leltek,
viszont egy dologra sokan felfigyeltek:

az áldozat ebe reggel, délben, este
az egyik főurat acsarkodva leste
akárhova ment is mindenhol követte.

Végül, valaki a királynak jelezte.

Érthetővé vált a kutya ellenszenve,
gazdája gyilkosát felismerte benne.

De a főúr ellen nem volt bizonyíték.

A királyra várt a salamoni döntés.

Elrendelte, hogy a főúr vívjon párbajt
az áldozat árván maradt kutyájával.

Gazdája halálát az eb megbosszulva
halálos sebeket ejtett a főúrra.

A gyilkos gazember csúnyán megsebezve
a halálos ágyán bűnét beismerte.
Jogos büntetését ily módon elnyerte.

Azt persze nem tudom.  Mindez igaz volt-e!

Hagyomány

                                                                            

 Walter István:  Hagyomány

Valahol messze Afganisztánban
az volt a szokás minden családban,
a férj ment elől csak egymagába
s a nő pár lépéssel ment utána.

A nők ez ellen sokat küzdöttek
bár ősi szokás, végül is nyertek.
Régi hagyomány most már nem átok
nincsenek ilyen korlátozások.

Mégis azt látom ugyanúgy mennek
férjet az élen a nők követnek.

Kérdezem őket, ezt miért hagyják?

Az ok egyszerű  -  TAPOSÓ AKNÁK!

                                               Nem akadok fenn, itt a tanulság
                                               a nők még ott is maguktól tudják
                                               hisz a világon kell, hogy akadjon
                                               minden férj mögött egy eszes asszony!

Becsület

                                                                       

       Walter István: Becsület

Becsületet nem csak embertől tanultam,

Volt előttem néhány követendő példa,

De mikor gyermekként disznópásztor voltam,

Megtudtam, milyen a disznók jó szándéka.

A disznócsordára azt mondjuk, hogy csürhe,

Pedig hát a disznó nagyon tiszta állat.

Rühes, sovány süldőt falkában nem tűrte.

Volt köztük egy ilyen, többi kiutálta.

Ez a koszos malac külön legelészett,

Hogy ilyen volt szegény, szégyellte a konda.

Én csak csodálkozva néztem az egészet,

Hogy ilyen létezik, nem gondoltam volna.

A csodálatomat aztán betetőzte,

Mikor a süldőre támadt farkas falka

A többitől külön túrót becserkészte,

Négyen rontottak rá a koszos malacra.

A sivalkodásra kaptam fel a fejem,

De ekkor már minden disznó feje fenn volt

Láttam, hogy az egész konda összeröffen,

Háborgó tengerként farkas falkára ront.

Fölemelt ormánnyal, fogat csattogtatva,

Mint a lávafolyam, fújva, dübörögve,

Félelmetes dühöt, haragot mutatva

A farkas csapator messze elkergette.

A rühes kis süldőt, vajon mért védték meg?

Hiszen maguk közül kiközösítették.

Mért nem akarták, hogy farkasok egyék meg?

Pedig a csordába eztán sem engedték.

A válasz egyszerű: mert az is disznó volt.

A szolidaritás emberből hiányzik.

Ez hiányzik az én emberi-falkámból.

Nem érdekel senkit mivé lesz a másik.

A jel

         Walter István:  A  jel

Csak ült a sarokban a ballagó buszon
nyugtalanul bámult a koszos ablakon
Mellette egy asszony nézte szótlanul
vajon miért rágja a körmét oly vadul?

Majd erőt vett rajta a kíváncsisága

Szépen rákérdezett a zavar okára:
Mondja kedves fiam, mi az oka annak,
hogy a szemeiben  ilyen gondok vannak?

A fiatalember csendben elmesélte?
az elmúlt két évét a börtönben élte.
Olyat tett, amivel ezt kiérdemelte,
de szülei előtt roppantul szégyellte.

Most már két év óta nem is látta őket,
hozzá nem utaztak. Szegények, idősek.
Levelet sem írtak, semmit nem üzentek.
Attól félek nagyon, már nem is szeretnek.

Egy hete megírtam mikor szabadulok,
hogyha megengedik, hozzájuk indulok.
Ha visszafogadnak, adjanak egy jelet,
amit majd a buszról biztos észreveszek.

Kicsi házuk előtt áll egy vén diófa,
ha kellek, egy fehér szalag lógjon róla.
Talán így érthető, amiért izgulok.
Vajon meglátom-e a fehér szalagot?

Mert, ha nem látom ott nincs miért leszállnom,

Lehet, hogy örökre el kell tőlük válnom.
Az asszony megkérte cseréljenek helyet,
a fiú helyett ő figyeli a jelet.

A faluba érve messziről meglátta
sok-sok fehér szalag van kötve a fára.
Könnyezve fogta meg a fiúnak vállát.
Most már megnyugodhat, mert szülei várják.

                                               Nélküle biztosan ők lennének árvák,
                                               hiszen az egész fát szalagok borítják!

Békaverseny

                                                                          

Walter István:   Békaverseny

Úgy döntött egy csapat béka
versenyezni kellene,
ki ér először a célba,
cél a torony teteje.

El is kezdődött a verseny,
a sok néző figyelte.

Azt, hogy valaki felérjen
senki el nem hihette.

Nagyon magas ez a torony,
erre mászni fárasztó,
erős láb kell ide nagyon,
nem is békának való.

Néhány béka fel is adta,
hallván ezt a beszédet.
És a közönség csak mondta:
nem való ez tinéktek!

Kezdtek is lemaradozni,
egyre többen feladták.
Senki nem fog itt feljutni!
Őket csak így biztatták.

Fel is adta minden béka,
hallgatván e beszédet.

Úgy sem érhetnek a célba,
hagyták hát az egészet.

Ám egy béka nem törődve,
hogy mindenki elmaradt,
nagy erővel ment előre,
vitte őt az akarat.

A hatalmas kitartása
a sikerhez vezetett,
felért a torony csúcsára
s a versenyben győztes lett.

Hogyan tudta ezt megtenni?

Ez a kérdés indokolt.
Kiderült az ok csak ennyi:
ez a béka süket volt!

Nem hallotta mit mondanak?
tudta mi a feladat,
és ha kitartóan halad
legyőzi a nagy falat.

Ebből a kis történetből
a tanulság mi lehet?

Ha a terved nem adod  föl
célodat elérheted!

Fekete eper

                                                                               

                                                                             

Walter István:  Fekete eper

Pyramus és Thisbe egymásba szerettek,
de szüleik miatt társak nem lehettek.

Úgy döntöttek, a lányt egy herceghez adják,
míg el nem jön érte, világtól elzárták.

A fiú párja meg legyen előkelő,
szerintük szerelme könnyen felejthető.

De a két szerelmes ezt el nem viselte,
egymást ezek után még jobban szerette.

Elhatározták, hogy éjszaka kiszöknek,
s a városfalakon túl majd összejönnek.

A találkozóhely egy eperfa lenne,
Hívójele lesz e szép fehér gyümölcse.
A lány ért előbb, bújva nagykendőbe,
dobogó szívvel ült le a fa tövébe.
Ám a sötétből egy oroszlán előtűnt
és a lány emiatt futva elmenekült
a kendője közben leesett a földre,
az állat mérgében ezt jól meggyötörte.

A fiú odaért a találkahelyre,
örömtől erősen dobogott a szíve.
Még jobban dobogott, mikor észrevette,
miként néz ki a lány megtépett kendője.

A nyomok alapján elképzelte tüstént,
hogy a lánnyal milyen szörnyű dolog történt.

Magát hibáztatva kardját elővette,
vére a szép epret vörösre festette.

Később, mikor a lány visszatért a fához,
a sötétben fájó szörnyűséget látott.
A fán már sötétek voltak a gyümölcsök,
a nagy fájdalomtól szinte felüvöltött,
meglátva a fiút, a kendőt, a kardot
és a félreértés szívébe nyilallott.

Hogy a szerelmétől végleg  elválassza
még a halálnak sincs akkora hatalma.
Ekkor megragadta a pusztító fegyvert.

Élettelen testtel érték meg a reggelt.

Eperfa gyümölcse fekete az óta,
két szegény szerelmest ekképpen gyászolva.

 

A világ hét csodája

                                                                          

                                                                      

                                 Walter István:A világ hét csodája
 

Nem ókori csodákról beszélek

Vannak annál fontosabb csodák

Csodálatos emberi érzések

Alakítják életünk fokát.

Az első csoda maga a látás.

Érzékelünk formát, színeket.

Bámuljuk a természet világát,

Élvezünk mesés képeket.

Második csoda lehet a hallás.

Megérthetünk szavakat, zenét.

A csecsemő az anyuka hangját,

Szerelmesek a szívverést.

A harmadik csoda a tapintás.

A bőrünk ennek érzékszerve.

Tapasztalható fájdalom, nyomás,

Reagálunk hidegre, melegre.

A negyedik csoda lesz az érzés.

Érhet minket öröm, fájdalom.

Jól, rosszul tűrjük elviselését,

Sőt néha ki kiabálhatom.

Az ötödik csoda az ízlelés.

Alakítja étkezés vágyát.

De ha hallgatunk finom, lágy zenét

Emeli édes íz hatását.

A hatodik csoda a nevetés.

Minden bajra a legjobb gyógyszer

Összes porcikánk működésbe lép,

Betegség ellen legjobb fegyver.

A hetedik csoda a szeretet

Ez minden művészet forrása.

Utánozni, másolni nem lehet,

Csak a jó szívben van lakása.

Szeretetnek nincs kezdete, vége

Békességgel mindig együtt jár.

Áradása hasonlít a fényre

Nem állsz félre biztos megtalál.

A szeretet a legszebb ajándék

Miénk, hogyha másnak adjuk át

Hogy életünk boldogabbá váljék

Szeretni kell mind a hét csodát.

A két farkas

                                                                             

          A két farkas

Az öreg csiroki indián mesélte
milyen csata zajlik le minden emberbe’.

Unokája csendben, szájtátva hallgatta
s hitetlenül magát jól megtapogatta.
- Nem érzem én azt, hogy bennem csata lenne.

- No, ha nem hiszed, hát figyelj a mesére:
mindegyik emberben lakozik két farkas
egyikük a rossz, mindene szánalmas
önző és féltékeny, kapzsi és hazudós,
erőszakos, irigy, gőgös és haragos.
A másikuk a jó, türelmes és kedves,
békés és mosolygós, szeretetre éhes.
- Ez a két farkas küzd bennünk egymás ellen
egyik sem akarja, hogy a másik nyerjen.

- Melyikük fog győzni, talán tudni lehet?

- Az attól függ fiam, melyiket eteted!

Mese a hegymászóról

                                                                            

                                                               

                         Walter István:   Mese a hegymászóról

Egy merész hegymászó a fejébe vette
egyedül mászik a legmagasabb hegyre.
Évekig gyakorolt erre a nagy útra
és csak ezek után indult a hegycsúcsra.

S mert a dicsőséget magának akarta
útját a barátok előtt is titkolta.
Óvatosan mászott, mindenre figyelve,
telt az idő gyorsan és eljött az este.

De még nem vert sátrat, folytatta az útját
míg a Napot s Holdat felhők nem takarták.

Éppen, hogy fel nem ért a hegynek fokára,
már csak pár lépés volt.  Megcsúszott a lába.

Roppant gyorsasággal zuhant le a mélybe,
szörnyű gondolatok tódultak fejébe.
Szeme előtt sorban minden lejátszódott,
ami életében jó és rossz adódott.

Érezte, hogy már a halálhoz közel van,

 - Istenem, segíts meg! – ezt suttogta halkan.

A kötél megfeszült, sziklához csapódott,

Teste a kötélen levegőben lógott.

Az égből váratlan egy mély hang érkezett:

 - Itt vagyok melletted, mit akarsz, mit tegyek?

 - Én csak azt akarom, Istenem, hogy ments meg!

 - Talán hiszel benne, hogy én megmenthetlek?

 - Persze, én azt hiszem, mondd hát, hogy mit tegyek?

 - Csak annyit tegyél, hogy vágd el a kötelet!

Csak a sóhajtása törte meg a csendet,
nem hitte el azt, hogy csak így menekülhet.

Inkább maradt tovább a kötelet fogva,
minden erejével abba kapaszkodva.

Mentőcsapat talált másnap a halottra,
a kötélen lógott teljesen megfagyva.

Hogy mi történt vele senki nem értette,
hisz nem volt a földtől csak három méterre!

Ganésa

                                                                            

Ganésa

Ha a költők Indiában
segítséget kérnek,
üzennek a legnépszerűbb
hindu istenségnek.

Szépségével első díjat
biztos nem aratna,
tudja róla mindenki, hogy
a bölcsesség atyja.

Alakjának történetét
elmesélem nektek,
normálisnak született, mint
minden hindu gyermek.

Istenségek a szülei
Pármati és Siva,
érthető, hogy isten lett
a két istennek fia.

Amikor az anyja szülte
távol volt a férje,
így esett meg, hogy a fiú
apját nem ismerte.

Ez okozta, hogy amíg ő
az anyját vigyázta,
nem engedte be az apját,
ki fejét levágta.

De rájött, hogy fejetlenné
saját fiát tette.
Keressenek neki fejet,
nyomban elrendelte.

Ha meglátnád azt a fejet
biztos nagyot néznél,
a legelső állatként egy
elefánt volt kéznél.

Ezt a fejet helyezték
a kis fiú testére,
és ezt kellett viselnie
egész életébe.

Ezen ritka külsőségek
cseppet sem zavarják,
Indiában a bölcsesség
istenének tartják.

Az alakját mindenfelé
gyakran ábrázolják:
E népszerű furcsa istent
Ganésának hívják

Kőkedves

                                                                            

     Walter István:  Kőkedves

Áll egy ház a Thököly úton.

Erkélyén van egy női szobor.

És az erkélynek nincs ajtaja.

Így szól erről a legenda:

A lakásban fiatal pár élt.

A férfi harcolt a hazáért.

Amíg ott volt a csatatéren,
hitvese várta az erkélyen
hiába jött a halálhíre
a hűséges nő el nem hitte.

Úgy érezte a férje még él
és egy szép napon majd hazatér.

Minden nap az erkélyen állva
a szerelmét még visszavárta.

Egy csúnya járvány utolérte,
úgy halt meg az utat szemlélve.

Ám jogos volt a nő reménye,
mert másnap hazajött a férje.

Fájdalmában állított szobrot
a nőnek, ki nem lehet boldog.

Az ajtót is befalaztatta,
senki ne léphessen ki rajta.
Azóta így tartja erkélyét,
őrzi a hű asszony emlékét.

Parsifal-legenda

                                                                                

                                      Walter István:   Parsifal-legenda

A lázadó angyal letört egy darabot
az egyik csillagból, mit Isten alkotott.

Koronáját ezzel fel is díszítette.

Lucifert ezért az Úr megbüntette
a ragyogó égből őt letaszította.

Mégis nála maradt a csillag darabka.

Hű követőinek adott rendeletet
faragjanak ebből gyönyörű serleget.

Utolsó vacsorán Jézus ebből ivott,
a kereszten vére a kehelybe folyott.
Arimathiai József megmentette,
emiatt került ő sokáig börtönbe.

Hiába tartották mindig étlen-szomjan
életben tartotta a kehely azonban.

Szabadulásakor a kelyhet elrejtve

Jeruzsálemből azt Angliába vitte.

A Szent Grált vigyázzák az Üdvösség Hegyén
híres Grál-lovagok a vártemplom ölén.
Ám a vezetőjük a papkirály, beteg,
akinek gyógyulni s meghalni sem lehet.

Itt az átokföldén folyók kiapadnak
a súlyos aszályban lassan elszikkadnak.

Hozzájuk érkezik az ifjú Parsifál,
csakhogy nem kérdezi:  mért beteg a király?

Pedig hogy ha kérdez  meggyógyul a király.

Egy szép  lány kezében ott volt maga a Grál
drága kővel rakva, ragyogó fényt áraszt.

Nem kérdezte meg, hogy kit vagy mit szolgál az?

Elhagyta a kastélyt, de később megtudta,
ha jó kérdést tesz fel, jó származott volna.
Világgá ment ezért s öt évig bolyongott
eközben hőstettet sokat végrehajtott.

Végül eljut Artúr király udvarába

S a Kerek Asztalnak lesz ő is a társa.

Két lovaggal elmegy a Grál otthonába,
hogy életet vigyen a birodalmába.
Föl is teszi már a kérdéseket nyomban
s a király meggyógyul, majd békésen meghal.

Újra bő víz árad a száraz folyókba,
termékeny lesz ismét a kietlen róna.

A Grál pedig feljut helyére, az Égbe,
mivel egy mennyei kéz már lenyúlt érte.

Később ez a mesés Parsifal-legenda
lett a híres Wagner opera alapja.

Gordiuszi csomó

                                                                                 

          Gordiuszi csomó

Phrügia valaha király nélkül maradt.
Jóshoz fordultak hát, majd az tanácsot ad.
Király az lesz – így szólt – ki először ér el
a fővárosunkba egy ökrös szekérrel.
Egy Gordiasz nevű póré a szerencse,
akinek ezt Zeusz meg is jövendölte.
A parasztot rögvest a papok tanácsa
egyhangú döntéssel királynak kiáltja.

Hálája jeléül a parasztnak fia

Szekeret Zeusznak fel is ajánlotta.

Jármát egy somhánccsal a rúdhoz kötötte,
de a kötél végét csomóba rejtette.

Amidőn Nagy Sándor idáig érkezett
a felkötött szekér még mindig létezett.

A legenda szerint az, aki ki tudja
bontani a csomót, lesz Ázsia ura.
(Persze az is lehet, hogy ezt az egészet
csak kitalálták a királyi vitézek,
hogy a királyuknak imígy kedvezzenek.

Ezt bizony utólag tisztázni nem lehet)
Sándor egy ideig bámulta a csomót,
s tette a leginkább elterjedt verziót:
kardjával a rejtett csomóra suhintott
s ezzel egy hatalmas problémát megoldott.

Plutharkosz szerint soha nem tett ilyet,
a rúdból kihúzta kötéltartó szeget.
Az aznap éjjeli villámlást, mennydörgést
a próféták Zeusznak jeleként értették.
Nagy Sándor ugyanis mindent meghódított
beteljesítve az egykori jóslatot.

(Anyja tyúkjai is piros tojást tojtak,
amiből már akkor nagy sikert jósoltak).

Opera-énekesnő helyett uralkodó

                                                                             

 Walter István:

Opera-énekesnő helyett uralkodó

Harmadik Károlynak egyértelművé vált,

Hogy fiúgyermekre nem hagyhat koronát.

Egy fia volt ugyan, kisgyermekként meghalt,

Három lányát viszont szerződés vígasztalt,

Mit az országgyűlés iktatott törvénybe,

Osztrák-magyar kapocs még vagy kétszáz éve.

Biztosította, hogy Habsburg-házi lányok

E szerint lehetnek már magyar királyok.

A legnagyobbik lány, név szerint Mária,

Sőt még egy neve volt az meg Terézia,

Nevelői zenét, táncot tanítottak,

Történelem órát s földrajzot is adtak.

A legnagyobb hangsúlyt nyelvekre helyezték

Francia, spanyol és olaszra nevelték.

Ifjúként fellépett néhány operában,

Sokan gyönyörködtek nagyon szép hangjában.

Operaénekes nővé is válhatna,

Hogyha nem főúri családból származna.

Legendába illő egyik szereplése

A gyermek Mozartot tartotta kezébe’

A zenészről később azt is tudni vélték,

Róla mintázta meg az Éj királynőjét.

Férjéhet, Ferenchez nagy szerelem fűzte

Bár annak bátyja volt férjéül kitűzve.

Ferenccel csak ünnepnapon találkozott

A gyengéd érzelem csak kibontakozott.

A trónt tapasztalat nélkül foglalta el,

Sőt az államkincstár is kongott üresen.

Pénz és tanácsadók után kellett nézni,

Kik az ország sorsát segítik intézni.

A női mivolta nem hátrányt jelentett,

Sőt időnként ebből előnyöket szerzett.

Fontos helyet kaptak nála a magyarok,

Számukra kedvező intézkedést hozott.

Tervezete az ország megerősítését

S hatalmi érdekből való fejlesztését.

Környező hatalmak nem nézték jó szemmel,

Hogy nő uralkodik, nem is ismerték el.

Mivel birodalmát sok támadás érte

A magyar nemesek segítségét kérte.

 A legenda szerint az országgyűlésen

A királynő fiát tartotta ölében

A hatás kedvéért még meg is szoptatta

Sőt bele is csípett, hogy hangját hallassa.

Anya a gyermekét magához szorító,

Ez a kép magában is torokszorító.

Valójában ez meg nem is történhetett,

Hisz az anya Bécsben hagyta a gyermeket.

A nemesek így is nagylelkűek voltak,

Minden segítséget fel is ajánlottak

Egybehangzón kínálták fel  ÉLETÜKET,

Ha ez kevés lenne, mellé a VÉRÜKET!

A szóbeszéd szerint azt hozzá kell tennem,

Suttogva azt mondták:  de zabot aztán nem!

A királynő később többször elismerte

Uralmát a magyar népnek köszönhette.

És , ha volt is túlzás abban, amit mondott,

Biztos, hogy még negyven évig uralkodott.