Vörös és Fekete

                                                               

Figyelj ide,
kis Bertike,
mert mesélek
néked szépet,
érdekest.
Ne légy rest,
mondd meg gyorsan,
de azonnal,
miről szóljon a mese,
melyikbe kezdjek bele.
Mert van ám sok,
amit mások
nem hallottak még soha.
Nem a gonosz mostoha,
kiről néked
most mesélek,
mert így van az eleje:
Volt egy cica, Fekete.
Játszótársa,
jó pajtása,
testvére a Vörös volt.
Selymes hátán,
szőr-bundáján
húzódott egy vörös folt.
Játszadoztak,
ugrándoztak,
néha jókat aludtak.
Egér-fogni nem tudtak.
Ennélfogva
egérlyukba
volt nagy dínom-dánom,
ott fenn a padláson
vígan rágták
a sok árpát.

Míg a gazda
észbe kapva,
a cicákért elszaladt.
Megfogta a farkukat.
Bajsza alatt így morogva:
Kezdjetek a dolgotokba,
két mihaszna kis csibész!
S Vöröset és Feketét
jól bezárta
a padlásra.

Lett erre nagy lárma
az egércsaládba.
Szaladgáltak össze-vissza,
nem találtak be a lyukba.
Siránkozott egérmama
legeslegkisebbik fia,
mi is lesz most ővele,
megeszi az
egyik cica,
Vörös vagy a Fekete.
De a buta
két kis cica
ahelyett, hogy egerészne,
játszadoznak kergetőzve.
Míg az egyik kisegér,
megharapta Feketét.
No, de erre,
teringette,
hozzáláttak szaporán.
És hogy mi lett ezután
az egércsaláddal?
Aki tudott,
szertefutott
az egész világban.
De amelyik
valamelyik
cica útjába került,
az jobb létre szenderült.
Ettől kezdve
egérlesre
jártak a padlásra,
ügyesen vadászva,
akikről szól a mese:
Vörös és a Fekete.