Az életművész

                                                               

Walter István:   Az életművész

Híres tengerésztiszt volt még a nagyapa

Ki a züllött fiát korán kitagadta

Sok erkölcstelen tett útját szegélyezte

Mivel az Őrült Jack nevet érdemelte.

Őrült Jack megnősült, elvett egy gazdag nőt,

Aki három lánnyal ajándékozta őt.

Később a feleség és még két leánya

Meghalt így nem maradt csak egy lány utána.

Feleségül eztán csúnya skót nőt vett el.

A tivornyázásnak nem lett vége ezzel.

Született egy fiú e furcsa családba,

Akinek akadt egy kis testi hibája.

Túl befelé fordult az egyik bokája,

Emiatt lett aztán jobb lábára sánta.

Még jobban kiugrott ez a hiba rajta,

Mivel legendásan nagyon szép volt arca.

Két éves korában az apja elhagyta,

Rosszul esett nagyon szenvedett miatta.

Szorgalma azonban kitartóvá tette,

Bokszoló, lovas és úszó lett belőle.

A bicegést gyakran csak úgy palástolta,

Hogy az egyik lábát mindig csak csúsztatta.

Tíz éves korában sorsa megváltozott,

Mert örökölt akkor hatalmas birtokot.

A sorsa hirtelen túl kedvezőre vált,

A dicsőség neki ettől fejébe szállt.

Iskolában nyegle, gyakran önfejű lett,

Éjszakába nyúló mulatásba kezdett.

Nagyon sokat sportolt, lovagolt, evezett.

Bámulatos könnyen írt remek verseket.

Sokat utazgatott, kalandot keresett.

Még egy török pasa is beleszeretett.

Közben volt számtalan szerelmi kalandja,

Beleszeretett sok lányba és fiúba.

Emellett könnyedén írta a verseket.

Közérthető nyelven ragyogó rímeket.

Verses regényében gyűltek a szép versek,

Rövid idő alatt elismert költő lett.

Szerelmi vétkeit osztálya elnézte,

Mígnem kalandjait rútul betetézte.

A féltestvérével egymásba szerettek.

A társadalomból kiközösíttettek.

Külföldön keresett vigaszt és kalandot.

Írta szép verseit s folytatta a sportot.

Végül a természet fogott csak ki rajta.

Egy lovaglás közben csúf eső elkapta.

Csontig átfagyott és lázroham gyötörte.

Életerős embert ez nagyon megtörte.

Orvosának mondta:  életem nem féltem,

Amit csak lehetett én azt mind kiéltem!

Eddig tartott csak egy rövid emberöltő.

Így ment el örökre Lord Byron, a költő.

Szerelemből világhír

                                                            

Walter István:  Szerelemből világhír

Magas ifjú, választékosan öltözve,

Bár ezt pénztárcája nehezen engedte,

Barátjával ment egy párizsi színházba,

Nem zavarta egész napi lovaglása.

Színházi távcsövét szinte le sem tette

S egyáltalán nem a színpadot figyelte

Jobban érdekelték a páholyok őket,

Érdeklődve nézték a szép, vonzó nőket.

Köztük félvilági nők is jelen voltak,

Kegyeiket adták főleg gazdagoknak

Valójában vágytak ifjak szerelmére,

Talán még akkor is, ha kevés a pénze.

Egyikük az ifjút nagyon megragadta

Folyton őt bámulta, szemével felfalta.

Magas, karcsú nő volt, arca rózsás fehér,

Más ifjak is versengtek a kegyeiért,

Amit gazdag, nemes férfiak kaptak meg.

Párizsban így ő volt a legünnepeltebb.

Néhány dolgon átment  míg ide érkezett,

Mert egy parasztgazda lányaként született

Apja eladta őt egy cigánycsapatnak,

Ők rajta Párizsban, jó pénzért túladtak.

Aztán varrónő lett, ezt sem soká tette,

Egy fogadós figyelt ritka szépségére.

Elhelyezte őt egy külön lakosztályba,

Ahol ezután a szeretőit várta.

Szolgálataiért busásan fizettek,

Vendégei között akadt gazdag herceg.

Hamarosan szert tett temérdek sok pénzre.

Százezreket gyűjtött s költött fényűzésre.

Vett ragyogó ékszert és gyönyörű ruhát,

Rengeteg virággal körülvette magát.

De mivel a rózsa illatától szédült,

Mindenhova szagtalan kamélia került.

Sok könyvet olvasott, gyakran zongorázott.

Egy hibája volt csak:  hazudni imádott.

Szerinte „azért kell hazudozni sokat,

Mert ez hófehérre festi a fogakat!”

Bár mindezeken túl arany volt a szíve,

De valami mindig szerelemre űzte.

Megszállottan vágyott a csendre, békére,

Az egyik, majd másik férfi szerelmére.

Jelenleg egy idősebb gróf tartotta ki,

De mellette volt egy másik gróf is neki.

A nem gazdag ifjú belé volt szerelmes.

A nő észrevette, s nem volt ellenszenves.

Előadás után ifjút és barátját

A barátnőjével lakásukra hívták.
Az ott levő grófot kiutálták gyorsan.

Egymásba szerettek elég alaposan.

Nem tartott sokáig a gyönyörű este,

Rövid és keserédes románc követte.

Néhány hónapig még boldogok is voltak,

De szép lassan egymástól eltávolodtak.

Fiú nem adhatott annyit, mint egy gazdag,

S nem fogadta el, mit szegényként kaphat.

A lány ezután férjhez ment egy grófhoz
(Közben Liszt Ferencnél is vigasztalódott).

Élete ezután túl rosszul alakul

Egy gyors tüdőbajnak esik áldozatul.

Visszavonult csendben, sokat imádkozott,

Mikor úgy érezte papot is hívatott,

Kitől felvette az utolsó kenetet.

Miközben odakinn karneváli menet

Hangos nevetése verte fel a csendet

Ő árván, huszonhárom évesen halt meg.

Az ifjú mikorra visszaért a házhoz

Már árverés zajlott, ő is vett egy láncot,

Amit a szeretett nő a nyakán hordott.

Minden mást az unokahúgára hagyott.

Végrendeletében kikötésként írta,

Hogy a leány soha ne jöjjön Párizsba.

Az ifjú kivett egy szállodai szobát,

A lány leveleit, hogy olvashassa át.

Nekilátott, hogy azt a regényt megírja,

Ami neki később a világhírt hozta.

A kaméliás hölgy nagy sikert aratott,

Az ifjú Dumasnak ismertséget adott.

Tudott a regényből színdarabot írni.

De apja nem akarta színpadra vinni,

Egészen addig, míg el nem olvasta.

A fiát akkor már könnyek közt fogadta.

A gyönyörű mesét Verdi tette naggyá:

Traviáta címmel vált halhatatlanná.

Don Carlos

                                                                      

Walter István:   Don Carlos

A király éjfélkor, elszánt kemény arccal

Fején páncélsisak, a kezében karddal

A palota rideg, sötét folyosóján

Vonult végig, s bement a fia ajtóján.

A királyt egy titkos küldöttség kísérte.

A fiút a vizit váratlanul érte.

Ő volt az örökös, reményteli herceg,

Ezért is lepte meg ez a fura helyzet.

És a király szólott – s nem, mint apa mondta –

Vegye tudomásul, hogy mostantól foglya.

Ablakokat, ajtót, mindent bedeszkáztak

Sőt az ajtó előtt még őrök is álltak.

Tilos, hogy fiához bárkit engedjenek

Azt is megtiltották, kaphasson levelet.

Intézkedés után a király távozott.

A fiával utoljára találkozott.

A herceg nem soká bírta a rabságot,

Félév múlva meglátta a másvilágot.

De mi váltotta ki ezt a nagy királyból,

Hogy így szabadult meg egyetlen fiától?

Hisz a király gazdag, egyedül őrködött

S uralkodott régen a fél világ fölött.

Már az apjáról is az a mondás maradt:

„A birodalmában nem nyugszik le a nap!”

Első felesége szülte ezt a fiút.

Szülés után elment, nem sokkal élte túl.

Ezután elvett egy idősebb királynőt,

Négy év múlva utód nélkül itt hagyta őt.

A francia király lánya következett,

Aki fiával egy időben született.

És az adott okot néhány feltevésnek,
Hogy a fiatalok tán egymásra néznek.

A feltételezést jogosnak hihette,

Mert a fiú volt férjéül kiszemelve.

Még olyan hírek is láttak napvilágot,

Miszerint a fiú ellenséghez állott.

Ezek jutottak el a király fülébe.

Emiatt ő őrizet alá helyezte.

            Így írta le ezt az ismert Schiller dráma

            És így dolgozta fel Verdi operája.

Az igazság ellenben teljesen más volt.

A fiú nem olyan,  mit a két mű vázolt.

Kis termetű, vékony és felhúzott vállú,

És még púposnak is látszott ráadásul.

S ha még hozzávesszük a beszédhibáját,

Nem hódíthatta meg francia királylányt.

Aki egyébként is a férjét szerette,

Szerelmükből neki a két kislányt szülte.

A herceg egyébként nemcsak furcsa alkat,

Az uralkodásra sosem volt alkalmas.

Siheder korában lezuhant a lépcsőn,

Cselédlányt kergetve, nem herceghez illőn.

Megsérült. Emiatt eltávolították

Műtéttel koponyája egy darabját.

Ezután szeszélyes és kicsapongó lett.

Utcán a sétáló lányokkal kikezdett.

Egyszer szűkre szabott csizmáját megfőzte,

A csizmadiával ezt meg is etette.

Gátlástalansága arra is késztette,

A tanácsnokokat csúnyán sértegette.

S hogy nem vezethette a sereget harcba,

Tőrrel támadt rá a herceg parancsnokra.

A „szörnyeteg” Fülöp királynak esete,

A mi legendánkba sehogy sem fér bele.

Hisz fia, Don Carlos, a halálos ágyán,

Hívatta az apját, békülni akarván.

Sajnos a hívást csak nagyon későn kapta,

Végső áldását így későn is adhatta.

A Duna Szegeden

                                                                        

Walter István   A  Duna  Szegeden

A főtisztelendőt, Grúber úrnak hívták,

Egy nap, délelőtt a  Tisza-parton sétált.

Látja ám egyszer csak  -  nem tudta mi végett,

Hogy a part mellett sokasodnak a népek.

Az ötlött eszébe: ez nem volt szokásuk!

Mire kíváncsiak? Közelebb ment:  lássuk!

Megkérdezi tőlük, hogy mit szemlélődnek?

Mutatják, hogy ott jön, - „nem tudjuk mi löhet!”

Hát egy csoda úszott felfelé a Tiszán,

Mintha hajó lenne. De ugyan mért pipál?

Ráadásul pedig nem vontatja senki.

Ez már a főtisztelendőt is érdekli.

Olvasott férfi volt, tudta miről van szó.

Eltalálta egyből, hogy ez egy gőzhajó.

Magyarázta is a környező népeknek

Milyen gépelye van ennek a szerzetnek.

Az be is durrantott a magyarázatba,

Így köszönté őket a hajó tarackja.

A félősebb rácok keresztet vetettek,

De a kíváncsibbak még közelebb mentek.

A vidám legények szaladtak a parton

Versenyt a hajóval, volt, aki lóháton.

Már látszott a hajón egy torzonborz férfi,

Aki a part felé kalapját lengeti.

Látták a népek, hogy nem lehet akárki,

Mert a hajóból nagy kísérettel szállt ki.

Grúber úr köszönté nagy istenhozottal,

S vezette a partra aprólékos gonddal.

A vendég a parton a sok embert látva

Mutatja a hajót.  „Mit szólnak hozzája?”

Mit is szóltak volna?  „Huncut egy portéka!”

„Kapari a vizet, akárcsak a kutya!”

Grúber úr a grófot – mert a vendég az volt,

Meghívta ebédre a többi urakhoz.

A szegedi urak, vivátozták ugyan,

Mert külsőre a gróf nem mutatott olyan

Gigászi alakot. Vállas ember sem volt,

És úgy maguk között, kicsit „csekélyke” volt.

Akkor hitték csak el, hogy igazi magyar,

Ahogy a messzely bort leöntötte hamar.

Ezek után bátran hallgattak a szóra,

Elkísérték eztán grófot a hajóra.

A hajón el is fért kétszázötven ember,

Tápéig felúszott a hajó ezekkel

A gróf útközben szüntelen magyarázott.

A parton tízezer ember kendőt rázott,

Így mutatva ki hallatlan örömét,

Ilyen látvány őket még soha nem ért.

A hajóút után bejárták a várost

Szeged szépségéből néhány dolgot látott.

Amiben viszont nem sok öröm érte,

Kiértek a piszkos, szennyes piactérre.

Ez bizony eléggé elkeserítette:

Okosabb vón’ ha itt kolompér teremne!

Senki még akkor álmodni sem merte,

Hogy ez lesz az ország egyik legszebb kertje.

Ezt a város népe nagyon megbecsülte:

A padokra bárki, pénzért ülhetett le!

A parkőr azért lett köztük „Himnusz bácsi”,

Ne kelljen fizetni, hát fel kellett állni!

Az időben senki nem gondolta volna,

Hogy mi lesz egykoron a piactér sorsa.

Azt meg egyáltalán senki sem gondolta,

Hogy ez a szép liget a gróf nevét kapja.

A gőzhajó aznap elhagyta Szegedet.

S aki levett kalapjával integetett

Széchenyi István volt, a „legnagyobb magyar”,

Nevét világszerte megismerték hamar.

A hajó Duna névre volt keresztelve.

Így kerülhetett el a Duna Szegedre!

Walter István verse

                                                             

          Egynapos házasság

A királyon erőt vett a búskomorság

Bárhol nősült volna, elutasították.

Igaz, hogy már három házasságon túl volt,

De csakis azért lett így, mert kegyetlen úr volt.

Első feleségnek azért kellett menni,

Mert sehogyan nem tudott anyává lenni.

Másodikat azért küldte a vérpadra

Mert úgy vélte, nem ő gyerekének apja

A harmadik szép volt, mint a rózsabimbó,

Gyorsan kiderült, hogy ő is csak halandó.

Mikor ugyanis a gyermekét megszülte,

Hát bizony az anya meghalt a műtétbe.

Az özvegy király most azon búslakodott,

Akárhol volt kérő, csak kosarat kapott.

Bár,  királynak akad, akit sanyargathat

De erre  legjobb a feleség mégiscsak.

Ekkortájt jutott egy festő műtermébe,

Ez a festő volt az udvari festője,

Aki szeretett az úr kedvében járni,

Hisz a pártfogója mégsem volt akárki.

Most is éppen egy fiatal leányt festett.

Megnézte a király.  A szája nem tetszett.

Mivel a festőnek jó volt az ecsetje,

Olyan szép lett a száj, mint egy nyílt cseresznye.

De most meg a füle nem sikerült jónak,

Úgy elálltak, mint egy hatalmas kancsónak.

Másnapra a fülek nagyon szépek lettek.

De most meg az orra, miért olyan töppedt?

A festője azt is szépen helyrehozta,

A szemöldökét is keskenyebbre vonta.

S hogy a szépítésben idáig elértek,

A csúnyácska lányból gyönyörű tündér lett.

Bárcsak ne lenne oly marhahús-szín arca,

Azt is átfestették szép alabástromra.

A király csak nézte:  Ki ez az istennő?

Ez bizony csak szomszédjából, a hercegnő.

A király haza is vitte a szép képet.

Másnap el is indított egy küldöttséget.

Egyenesen át a clevei herceghez,

Hogy a lánya kezét magának kérje meg.

Sőt kancellárjára nagyon ráparancsolt,

Hozza is magával egyből a menyasszonyt.

El is hozták szépen.  Ám mikor meglátta,

A festőt azonnal pokolra kívánta.

Olyan csúnya volt, hogy borjúnak nevezte.

De szavát adta, így feleségül vette.

Reggel azonban az lett az első dolga,

Hogy a parlamentet gyorsan összehívja.

Kimondatta velük:  A házasság semmis!

De ehhez bármilyen indok is kell mégis.

A válást az apa nem is ellenezte

Hisz a hercegnő már rég el volt jegyezve.

Hat éves korában, bár nem is sejtette,

Hét éves lotharing herceg eljegyezte.

A király, mivel ő lovagias ember!

Ilyen ősi frigyet szétbontani nem mer!

Így a hercegnőnek, ki Clevei Anna,

Egy napig tartott csak ez a házassága.

S a festő, Holbein, -  nem saját kedvéből -

kiesett nyolcadik Henriknek kegyéből.

A temetőcsősz

                                                                

       A temetőcsősz

Havas decemberi délután volt

Mikor egy deszkából összetákolt

Koporsót kísért ki három ember,

S hagyott a bécsi temetőkertben.

Az eltávozott szegény lehetett

Nem váltottak polgári sírhelyet,

Csak egy gödröt, névtelen, fejfátlan

A temető szegény fertályában

Barátai sem hintón érkezetek

Tán hasonló szegények lehettek

Nem álltak soká latyakban, sárban

Papírt nyomtak a csősznek markába

Halottas-cédulát, hogy az árva

Az isten kertjének leltárába

Vezesse be a megboldogultat.

Ezzel ők is hátat fordítottak.

A temetőcsősz sem tett már többet,

Vetett még rá néhány lapát földet.

Bement aztán a meleg szobába

Beírni, hogy melyikparcellába,

Hányadik sorába, melyik sírjába

És persze, hogy kinek lesz itt ágya.

De mikor a nevére pillantott,

Agyába egy régi emlék ugrott.

Gyerekként az apja kézen fogta,

S vezette a Szent István templomba.

Suhogott a nők fényes ruhája

És szállt a tömjénnek kék párája.

Búgott az orgona. Ó de szép volt!

A templom ragyogott, mint az égbolt.

Mise végén apja felemelte.

Mi történik, hogy ő is meglesse.

Az a nagyorrú, látod, a császár

Egy fiút simogat az oltárnál.

A fiú egy karmesternek fia.

Miatta van itt a kompánia.

A fiú egy szép muzsikát költött,

Amiért a sok úri nép eljött.

Látod, ilyen egy szorgalmas gyermek,

Akit a felnőttek megbecsülnek.

Te megéred, nagy úr lesz belőle.

Amit mondtam, majd jusson eszedbe.

A temetőcsősz csóválta a fejét

Nem értette, miért ilyen a vég.

Mert a fiú, ki nagy úrnak indult,

Jeltelenül, szegények közé bujt.

Mégsem lehetett szorgalmas gyerek?

Rossz magaviseletű lehetett?

Nem értette, mi lehet e mögött,

Hogy itt van most a szegények között.

Húzott egyet az égetett borból,

Könnyebben megszabadul a gondtól.

S beírta a protokollba mindjárt,

Neve: Wolfgang Amadeus Mozart.

Kinézett a hideg éjszakába

Pont rálátott a zenész sírjára.
A fehér hó úgy bemárványozta,

Mintha csak egy gazdag sírja volna.

Nagyszerű paripa

   Nagyszerű paripa

A fiú elérte a tizenkét évet

Apja úgy találta, már eléggé érett

Mivel ő király volt, még arra is tellett,

Születésnapjára egy szép paripát vett.

Azonban kiderült, hogy a ló ijedős,

Kezelhetetlen, bár különben jó erős,

Mondta a fiúnak, hogy ezt ne vegyék meg.

Van még szép ló elég, s a lovakhoz értett.

De a fiú szólott:  ez a szívem csücske,

Mily szép a tartása, járása mily büszke.

Apja, nagy nehezen, ráállt a vételre,

Azonban akadt egy apró kikötése:

Ha a fia a mént nem tudja betörni,

Úgy a vételárat neki kell fizetni.

A fiú rá is állt.  Mivel észrevette,

Hogy a ló félelmét az árnyéka tette,

A saját árnyéka volt csak a félelme,

Fordította ezért lovát nappal szembe’.

Így már felpattant rá és vágtába kezdett.

Ezzel az apának nagy örömet szerzett.

Szolgálta is a ló sokáig gazdáját,

Pedig bizony sokszor vívta a csatáját.

Hadjárataiban csak rajta lovagolt.

Sok-sok esztendőn át igaz barátja volt.

Több,  mint tíz éven át viselte a gondját.

S ekkor – Indiában – kimúlt a jó barát.
Hűséges társ ment el, bánkódott miatta.

Bár kemény legény volt, mégis megsiratta.

Emlékére itt egy várost alapított,

A ló neve után, (a hű Bukephalosz),

Bukephalának  elnevezte a várost.

A hős Nagy Sándor volt, most már tudhatjátok.

A nagy mű

                                                                

                                              A nagy mű                  

                                        Mielőtt a műhöz fogott

Csak magában viaskodott.

Alkotása legyen remek.

Sokat próbált és tervezett.

Bárhogy gyúrta az agyagot

Nem tetszett, amit alkotott.

Témája a kínszenvedés,

Akarta, legyen csodaszép.

Bárcsak vehetné embernek

Kínszenvedését modellnek.

Az ötletet tett követte.

Talált is aki keresztre

Köttette magát jó pénzért.

Másvilági büntetésért?

Nekilátott hát a mester.

S mihelyt szenvedett az ember

A művészt nem érdekelte

Modelljének szenvedése.

Sőt, valódi vonaglása

Ejtette őt hatalmába.

Minél halálosabb lett a kínja

Szobrászt hozta eksztázisba.

Önkívületben alkotott.

Se nem látott se nem hallott.

S amikor műve készen lett,

Szabadította ki az embert,

Aki már volt élő-halott

S rögtön betegágyat nyomott.

Simogatta, dédelgette.

Az mégis feljelentette.

Mert szenvedni még csak szokott,

Megbocsátani nem tudott.

A vád, könnyű testi sértés.

Néhány napra elítélték.

Le is ülte becsülettel.

De mi lett a feszülettel?

Hősünk szinte fakadt sírva,

Darabokban van a „minta”.

De egy művész nem adja fel,

S most már nem idegen élettel,

Saját magát köttette fel.

S pillanatfelvételekkel

Mintázta a szenvedését,

S annak megtestesítését.

De kimúlni nem engedték,

Ahogy elájult, leszedték.

És a fényképek alapján

Készült „Krisztus a keresztfán”

Megszenvedett szépen vele.

Fadrusz János volt a neve.

Apák és fiaik

                                                                           

                   Apák és fiaik

Egy szegény skót farmer a földeken járva

Figyelmes lett egy segélykiáltásra

Odaszaladt nyomban a hang irányába

Rémült fiút látott a zord ingoványba

Derékig elmerült a sötét iszapban

Egyedül kimászni végrehajthatatlan

Sikerült kihúzni a borzalmas halálból

Biztos helyre vitte, az iszaptól távol.

Másnap a házánál díszes hintó állt meg.

A fiúnak  apja jött, akit  ő kimentett.

Jutalmat ajánlott az életmentésért

Mit el nem fogadott a világ kincséért.

S amikor a farmer fiát is meglátta

A nemes úr egy új ötletet ajánla:

Tanuljon a fiú az ő fiával együtt.

És  a két fiú tanult is egy helyütt.

A farmer fia így diplomát szerzett,

Egy londoni kórház híres orvosa lett.

S amidőn a nemes úr fia beteg lett

Az ő találmánya volt, mi életet mentett

Ez a gyógyszer volt a penicillin

Aki feltalálta, jól ismerjük, Fleming.

A megmentett fiút  -  érdekes a helyzet,

Hívták világszerte sir Winston Churchillnek.

   

Walter István verse

                                                                  

                                                Visszatérés

                                       Koporsóban fekszik a szeretett feleség.

                                       Elragadta őt egy hirtelen betegség.

                                       A bánatos férj sűrű könnyek között

                                       Búcsúztatja őt, aki elköltözött.

                                       És amikor már elapadt a könnye

                                       Letérdelt, hogy végül így köszöntse.

                                      Amint imádkozott, ím,  hangokat hallott,

                                      Méghozzá nagyon is ismerős hangot.

                                      Szinte kővé vált, mert felesége szólott.

                                      Sietve lépett hát a koporsóhoz.

                                      Felnyitotta annak leszegelt tetejét

                                      És felülni látta hőn imádott nejét.

                                      A bánat változott hatalmas örömre.

                                      A kedves feleség visszatért a földre.

                                      Utána még soká éltek szeretetben.

                                      Sőt fiuk született. Egy jól ismert ember.

                                      Aki mikor felnőtt, (sokan nem kedvelték!),

                                      Mindenütt Lee tábornoknak nevezték.

 

A fejedelem prímása

                                                                         

A fejedelem prímása

A szegedi cigánysoron

Magányosan élt egykoron,

Kidőlt-bedőlt viskójában,

Nem törődve a világgal.

Csikaló volt becses neve

Ő sem tudta hol szerezte.

Békességben mindenkivel,

Nem hadakozott senkivel.

Legfeljebb a szúnyogokkal

Esténként, ha nagy rajokkal

Gomolyogtak a magasból

A tiszai nádasokból.

Úgy védekezett ellenük,
Elővette a hegedűt.

Kettőt-hármat húzott rajta,

Szúnyogokat elzavarta.

Mert a szerszám csak nyekergett.

Ő nem hegedűre termett.

Tisztában is volt ő vele,

Így nem is sokat nyeggette.

A sorbeli atyafiak

Szekálták is őt emiatt.

Addig-addig incselkedtek,

Hogy Csikaló gondolt egyet.

Hegedűvel hóna alatt

Ott hagyta a cigányhadat.

S hogy a világban bolyongott

Kurucokkal találkozott.

Megtetszett a sok levente

Zöld atillás regimentje

Rögtön tudta, ez az álma,

Azonnal közéjük állna.

Ők is kedvüket találták,

Hogy meglátták figuráját.

Fejedelem elé vitték,

Adja elő neki tervét.

S hogy a fejedelmet látta

Inába szállt bátorsága.

Reszketett, mint rezgőnyárfa,

Beállt félsz a bokájába.

Mert a kérdés máris hangzik:

Ugyan mi szándékkal van itt?

Kuruc szeretnék én lenni!

Próbáljátok lóra tenni!

Jaj, csak azt ne, lótól félek!

Akkor muzsikálj, rossz lélek!

Elővette a hegedűt,

Hogy mennyit tud, most kiderült.

Alig-alig fogott bele

Fejedelem leintette

- Gyalog kuruc legyél inkább.

Rá is adták az atillát.

- De a hegedűhöz ne nyúlj!

Kurucokhoz így viszonyúlj!

Hegedűjét elrejtette,

Pedig hullott rá a könnye

Akárcsak a záporeső.

Sosem veheti már elő?

Derék vitézzé változott,

Lóval is megbarátkozott,

A kardot is jól forgatta.

De a hegedű izgatta.

Fél évnek el kellett telni,

Hogy már elő merje venni.

Lecsókolta róla a port,

És egy éjszaka kiosont.

Az erdőben mert megállni.

Ott elkezdett muzsikálni.

Csak amikor jött a hajnal,

Akkor szökött vissza halkan.

És amikor csak tehette,

Így szökött ki éjjelente.

Ám egy éjjel csodálkozott,

Mert varjakkal találkozott.

Ezek éjjel nem röpködnek!

Csak ha felriasztják őket!

Rohant vissza a táborba,

Hogy a huszároknak mondja:

 „Hátunkon van az ellenség!”

A kurucok ezt nem hitték.

Nyugodtan horkoltak tovább,

Senki nem hitte a szavát.

Csikaló ezt nem hagyhatta,

A hegedűt előkapta.

Megszólalt a száraz fája,

Zokogott az éjszakába

A szívszorongató zene:

Bujdosó kuruc éneke!

Oly szépen szólt, szinte lángolt

Ez keltette fel a tábort.

Egy-kettőre felkészültek

Mire labancok feltűntek.

Alig bújt elő a reggel,

Mentek vissza véres fejjel.

Már aki menekülhetett,

Mert nagy részük foglyul esett.

Thököly a kuruc király

Most az egész tábor elé kiáll.

Cigányt keblére ölelte,

Vitézségét így köszönve.

Mondta:  Derék hegedűsöm,

Muzsikáló kedves hősöm,

Halálomig el nem hagylak,

Ha elmennél, marasztallak.

S így lett – ezt mondja a fáma –

Thököly Imre prímása.

(Móra Ferenc novellája alapján)

Vörös és Fekete

                                                               

Figyelj ide,
kis Bertike,
mert mesélek
néked szépet,
érdekest.
Ne légy rest,
mondd meg gyorsan,
de azonnal,
miről szóljon a mese,
melyikbe kezdjek bele.
Mert van ám sok,
amit mások
nem hallottak még soha.
Nem a gonosz mostoha,
kiről néked
most mesélek,
mert így van az eleje:
Volt egy cica, Fekete.
Játszótársa,
jó pajtása,
testvére a Vörös volt.
Selymes hátán,
szőr-bundáján
húzódott egy vörös folt.
Játszadoztak,
ugrándoztak,
néha jókat aludtak.
Egér-fogni nem tudtak.
Ennélfogva
egérlyukba
volt nagy dínom-dánom,
ott fenn a padláson
vígan rágták
a sok árpát.

Míg a gazda
észbe kapva,
a cicákért elszaladt.
Megfogta a farkukat.
Bajsza alatt így morogva:
Kezdjetek a dolgotokba,
két mihaszna kis csibész!
S Vöröset és Feketét
jól bezárta
a padlásra.

Lett erre nagy lárma
az egércsaládba.
Szaladgáltak össze-vissza,
nem találtak be a lyukba.
Siránkozott egérmama
legeslegkisebbik fia,
mi is lesz most ővele,
megeszi az
egyik cica,
Vörös vagy a Fekete.
De a buta
két kis cica
ahelyett, hogy egerészne,
játszadoznak kergetőzve.
Míg az egyik kisegér,
megharapta Feketét.
No, de erre,
teringette,
hozzáláttak szaporán.
És hogy mi lett ezután
az egércsaláddal?
Aki tudott,
szertefutott
az egész világban.
De amelyik
valamelyik
cica útjába került,
az jobb létre szenderült.
Ettől kezdve
egérlesre
jártak a padlásra,
ügyesen vadászva,
akikről szól a mese:
Vörös és a Fekete.