A Hajnal Szeme

                                                                    
                              Walter István:     A Hajnal Szeme

Egy holland családnak kislánya született

Ám ez magában még nem lenne nagy eset

Még a neve sem mond a kislányról sokat

Marghareta nevű már akkor is sok akadt

Még az sem különös – hisz sokan ezt tették –

Tizennégy évesen a zárdába küldték,

Hogy eligazodjon majd a háztartásba’

Amikor megérett már a házasságra.

Eleven kislány volt, elhiheti bárki

Ezt az életet nem neki találták ki.

Meg is unta hamar, nem volt még húsz éves

Amidőn egy katonatiszthez ment férjhez.

Gyors egymásutánban szült is két gyermeket

Az egyikük fiú, a másik kislány lett.

A fiúcskát furcsa módon elvesztette,

Bosszúból az egyik szolga megmérgezte.

A férj sokat ivott, gyakran meg is verte,

Sőt egyszer pisztollyal meg is fenyegette.

Nem tűrte sokáig, a férjét elhagyta,

Leányát pedig a rokonokra bízta.

Hatalmas tervekkel utazott Párizsba,

Ahol táncosnőként magát bemutatta.

Magas, karcsú nő volt, szép sötét szemekkel,

Enyhén barnás-bőrű, gyönyörű kezekkel,

Ében-fekete haj, s el lehetett hinni,

Amit ő állított, azt, hogy indiai.

Anyja táncosnő volt – dicsekedett vele.

Neve is keleti, ő lett Hajnal Szeme.

Kezdetben sikerét Párizsban aratta,

S lába előtt hevert egész Európa.

A csábos táncosnő egyre népszerűbb lett

Gyűjtött maga köré hódoló sereget.

Hódolói között volt koronaherceg,

Rendőrfőkapitány s mindenféle szerzet,

Franciák, németek, sőt orosz is akadt.

Kegyeiért adtak szép juttatásokat.

De a sok hódítás nem vezetett jóra,

Egyszer itt, másszor ott volt a pásztoróra.

A franciák megvádolták kémkedéssel,

Itt kimosta magát némi szerencsével.

Később az angolok is per alá vették,

Letartóztatták, mert német kémnek hitték.

A kihallgatáson egyre bizonygatta:

A juttatásokat nem, mint kémnő kapta.

A sok kihallgatás hónapokba tellett,

De végig kitartott vétlensége mellett.

A franciáknak volt bűnbakra szüksége,

Így a parancsnokság halálra ítélte.

Ám a végrehajtás egy kissé húzódott,

A reményvesztett nő naphosszat hányódott.

Aludni sosem mert – csak szombaton éjjel,

Mert vasárnap szünet volt a kivégzéssel.

De egyszer csak eljött a kivégzés napja.

A szép nő úgy döntött, jó hírét nem adja.

Magára öltötte gyöngyszürke ruháját,

Fejére helyezte szép szalmakalapját,

Lábára a legjobb cipőjét felhúzta,

Csak kesztyűjében szállt be autóba.

Amikor egy száraz, nagy fához vezették,

Nem, engedte meg, hogy szemeit bekössék.

Méltósággal itta a kijáró rumot

És a kivégzőkkel szembenézni tudott.

A hajnali ködön a nap átderengett,

A pap és apácák elhagyták a helyet.

A kivégző osztag a parancsot várta,

A nő a nagy fánál ezt nyugodtan állta.

S amikor a parancs valahára meglett,

A tizenkét lövés megtörte a csendet.

Lövést követően a „halálos” csendbe’

Földre zuhant a nő élettelen teste.

Később bizarr történettel vélték

Magyarázni a nő ritka önfegyelmét:

Egy hű hódolónak a keze volt benne,

Hogy a kivégzőket pénzzel lefizette,

Tegyenek vaktöltényt minden puskájukba.

Ezért volt oly bátor a nő, mert ezt tudta.

A puskákba mégis éles töltény került,

Így persze érthető, hogy a nő elterült.

Más történet szerint  -  mi nem bizonyított –

A lövéskor a nő ruhája szétnyílott.

Kivégző katonák tátott szemmel lesték,

Hogy a nő feltárta a meztelen testét.

Mesém szempontjából ez nem is lényeges.

Tény hogy kémkedésért halállal fizetett.

Az a holland szépség járt így, aki

Talán nem is volt kém. Neve Mata Hari.